Stendal értenek egyet népi keresi

Ez magyarázza, hogy ben annyi kincs hever Itália könyvtáraiban. Ráadásul mindennek a tetejében Itália számos apró államra oszlott, s az egyes fejedelmek éles szemű emberek voltak: Velence firenzei követe azon élcelődött, amit Firenzében tettek, a Mediciek velencei követe pedig azon, amit a dózse tett.

Azóta azonban, hogy Napóleon győzelmeit követően - melyek lelkesedéssel töltötték el az olaszokat s néhány esztendőre hazát adtak nekik - úgy-ahogy létrejött a francia képviselőház és szenátus, valami furcsa dolog történt; különösen azóta, hogy egész Itália éjjel-nappal Thiers könyvét, A francia forradalom történeté-t olvassa, Itália törvényes uralkodói úgy vélik, nagyon is érdekükben áll, hogy megtiltsák a böngészést levéltáraikban.

Gondoljuk stendal értenek egyet népi keresi, hogy az as évek politikai fejtegetései teljesen nevetségesek voltak, ingyenes tini társkereső regisztráció nélkül még nem találták ki, hogy azok képviselőivel kell megszavaztatni az adót, akik majd fizetni fogják, sőt mindenki azt képzelte, hogy valamennyi értékes politikai gondolat megtalálható az isteni Platón akkortájt eléggé gyengén lefordított műveiben.

A kor emberei azonban - s így az írók is, akik semmiképpen sem voltak Montyon-díjra sóvárgó akadémikusok - tele voltak vad energiával, jól tudták, mit jelent ott élni egy apró városban, egy kényúr szeme előtt, aki eltiporta a köztársaságot, s aki látásból ismeri őket. Nem tűrhető fejtegetéseket kell hát keresni Itália levéltáraiban, melyekbe ma már protekcióval be lehet jutni, hanem kizárólag magasztos költeményeket, melyeket Michelangelo stílusában írtak, s eseményeket, melyek különös fénnyel világítják meg az emberi szív mélységeit.

• CLS Stendhal - A Szerelemrol, Napoleon Elete | PDF
• Érvényes fogyatékkal társkereső
• Előre,
• Keres becenév férfi
• A szerző hiába kér elnézést az olvasóközönségtől, a közzététel puszta ténye rácáfol állítólagos szerénységére.
• Мужчина нерешительно кивнул.
• Росио через силу улыбнулась и подошла к постели.
• STENDHAL: ELBESZÉLÉSEK

Mert a legveszélyesebb, leggyalázatosabb kormányban is van annyi jó, hogy bepillantást enged az emberi szívbe, amit hiába keresnénk mondjuk az ifjú Amerikában, ahol a szenvedélyek csaknem teljesen a dollár kultuszára korlátozódnak. Minden levéltár közül azonban - ha művelt és ártalmatlan tudósnak számíthatnék, aki csak görög kéziratokra vadászik - leginkább az érseki ítélőszékek levéltáraiba szeretnék bejutni, mely ítélőszékek tekintélyét csak napjainkban homályosította el Stendal értenek egyet népi keresi csillaga.

A világutazó Franklin adja hírül, hogy a rikkaráknál a férjek és fivérek megtiszteltetésnek tartják, ha az idegenek rendelkezésére bocsáthatják feleségüket vagy nővérüket. Franklin kapitány szavahihető beszámolója, mellyel Cuvier-nél találkoztam, elszórakoztat egy negyedórára, de hamarosan másra gondolok. Ezek a rikkarák nagyon különböznek azoktól az emberektől, akik barátaim vagy vetélytársaim voltak.

Ez az oka, hogy Homérosz és Racine két hőse, Achilles és Agamemnon is stendal értenek egyet népi keresi jobban untat. Igaz, sok francia, sok kortársam képzeli magáról, hogy szereti őket, mivel úgy gondolják, saját maguknak szereznek becsületet, ha bámulják e két hőst. Ami engem illet, én már lassan elveszítem minden előítéletemet, mely a kora ifjúság hívságaiban gyökerezik. Szeretem, aki lefesti az emberi szívet, de olyan emberét, akit ismerek, nem pedig a rikkarákét.

Franciaországban a XVI. Itáliában a hiúság más természetű, erre van szerencsém becsületszavamat adni az olvasónak.

S itt a hiúság befolyása is jóval gyengébb. Itt általában csak azért gondolnak a másik emberre, hogy gyűlöljék vagy lenézzék; kivétel legfeljebb az évenként ismétlődő két-három ünnep, s olyankor mindenki, aki bált ad, szinte - hogy úgy mondjuk - tudományos módszerekkel kényszeríti ki a többiek elismerő véleményét. Itt nincsenek felvillanó finomságok, melyeket az élet minden negyedórájában, röptében vesz észre és ragad meg az ember, halálos nyugtalansággal.

Itt nem látni azokat az izgága, sovány és örökké gyötrő hiúság aggodalmaival átitatott arcokat, amilyet Viennet mondhat magáénak Hérault megye küldötte ban.

Választásom különösnek tűnhet francia kortársaim ízlése számára, akik megszokták, hogy irodalmi élvezeteiket és az emberi lélek rajzát Villemain, Delavigne, stb. Úgy érzem, kortársaimat ban nemigen fogják megkapni azok a köznapi pletykák stílusában megírt, naiv vagy robusztus jellemek, melyekkel itt találkozhatnak. Számomra azonban az efféle eseményekről és gyötrelmekről szóló beszámolók igaz és kétségbevonhatatlan adalékokat nyújtanak az emberi szívről, s jólesik rajtuk eltűnődni éjszakánként a postakocsiban.

Derék emberek most is végeznek számomra ilyen irányú kutatásokat. Jó, hogy van egy nép, melynél a pillanatnyi érzelem mint Nápolyban vagy a végiggondolt, hosszasan táplált szenvedély mint Rómában ennyire elűzi hatalmával a hiúságot és a képmutatást.

Nem tudom, találni-e Itálián és talán a képmutató XIX. Abban viszont biztos vagyok, hogy a jelenkori Angliát, Németországot és Franciaországot az összes lehetséges hiúság és képmutatás túlságosan is megfertőzte már, semhogy egyhamar ilyen éles fényt vethessenek az emberi szív mélységeibe. Az igazságnak kell elfoglalnia minden más érdem stendal értenek egyet népi keresi, bár oly korban élünk, melyben az igazság nem elég, nem találják elég ingerlőnek.

Azt javaslom az olvasónak, aki maga is ebben a lelkiállapotban van, hetente csak egyet olvasson el ezekből a történetekből. Szeretem ezeknek a történeteknek a stílusát, mely a nép stílusa, tele van szószaporítással, és sohasem szól egyetlen borzalmas dologról sem úgy, hogy borzalmas voltára fel ne hívná a figyelmet.

Így a mesemondó akaratlanul lefesti századát s a gondolkodásmódot is, mely akkoriban járta. E történetek legnagyobbrészt néhány nappal azoknak a szerencsétleneknek halála után íródtak, akikről szólnak.

A szövegben néhány apróbb javítást hajtottam végre, hogy a stílus homályosságából elvegyek, s ne türelmetlenkedjem még a harmadik olvasásnál is. A homályosság az olasz nyelv nagy fogyatékossága. Az igazság az, hogy nyolc- vagy tízféle nyelv él Itáliában, s még egyik sem győzte le vetélytársait. Franciaországban Párizs nyelve győzedelmeskedett Montaigne-é felett. Rómában azt mondják: "Vi stendal értenek egyet népi keresi domani al giorno", [2] amit Firenzében meg sem értenek.

Elbeszélést szívesebben olvasok angolul, mint olaszul, jobban értem. Érdekességét Massimi története veszítette el legkevésbé, a Egy római herceg például Santacroce feltételezi, hogy idős anyja szeretőt tart, mert látja, hogy anyja dereka egyre vastagszik; úgy érzi, becsületébe gázoltak, s leszúrja a szerencsétlen vízkóros öregasszonyt.

Az Itáliába átplántált gőgös spanyol elzárkózás volt az oka, hogy a fiú nem ismerte anyja szeretőjét. A legkevésbé érdekes történetekből ilyesféle erkölcs képe bontakozik ki.

Még ban is úgy látom, hogy Franciaországban, de különösen Angliában azért ölnek, hogy ezáltal pénzhez stendal értenek egyet népi keresi. A két szegény ördög közül, akit tegnap kivégeztek, az egyik huszonhárom, a másik huszonhét stendal értenek egyet népi keresi volt; egyikük, Vivaldi, mert más asszonyt szeretett, megölte feleségét; a másik rálőtt egy szélsőségesen királypárti orvosra, aki talán hazaáruló volt; nyoma sincs anyagi érdekeknek.

A pénzért elkövetett bűnök unalmasak, itt nemigen talál belőlük az olvasó. Tellér Gyula fordítása A castrói apátasszony I A rémdrámák oly gyakran bemutatták nekünk a tizenhatodik századi olasz rablókat, s annyian beszéltek felőlük, nem is ismerve őket, hogy ma már a legtévesebb képzeteink vannak róluk.

Általában elmondhatjuk, hogy ezek a rablók voltak az ellenzéke azoknak a kegyetlen kormányoknak, amelyek a középkori köztársaságok helyébe léptek Olaszországban. Az új zsarnok rendszerint a megboldogult köztársaság leggazdagabb polgára volt, s nagyszerű templomokkal és szép képekkel ékesítette a várost, hogy elkápráztassa a köznépet.

E kis államok történetírói közül egyik sem merte elmesélni azt a tömérdek mérgezést és gyilkosságot, amelyre a zsarnokocskákat gyötrő félelem adott parancsot; a megfontolt történészek a zsarnokok zsoldjában álltak. Vegyék figyelembe, hogy mindegyik zsarnok személyesen ismert minden republikánust, akinek a gyűlöletében biztos lehetett Cosimo toszkánai nagyherceg például ismerte Strozzités hogy e zsarnokok közül többen is gyilkosságnak estek áldozatul, s meg fogják érteni a mélységes gyűlöletet, az örök bizalmatlanságot, amely olyan elméssé és bátorrá nevelte a tizenhatodik századi olaszokat, és olyan zseniálissá tette művészeiket.

Látni fogják, hogy e mély szenvedélyek akadályozzák annak az elég nevetséges előítéletnek a megszületését, amelyet Sévigné asszony idejében becsületnek neveztek; ez főleg abból állt, hogy az ember annak az uralkodónak szentelte egész életét, akinek alattvalójaként született, és azoknak a hölgyeknek, akiknek tetszeni akart. A tizenhatodik századi Franciaországban a férfi képességeit és igazi érdemét csak a csatatéren vagy a párbajban tanúsított vitézsége bizonyíthatta be, csak az kelthetett csodálatot iránta; s minthogy az asszonyok szeretik a vitézséget, főként pedig a vakmerőséget, ők lettek a férfi érdemének legfőbb bírái.

Ekkor született meg a lovagias szellem, amely előkészítette valamennyi szenvedély fokozatos megsemmisülését, sőt még a szerelemét is, mert feláldozta őket egy kegyetlen zsarnoknak, amelynek mindnyájan engedelmeskedünk: a hiúságnak.

A királyok támogatták a hiúságot, s komoly okuk volt rá; innen ered a rendjelszalagok uralma. Olaszországban mindenféle érdemet elismertek, s a férfi ugyanúgy kitűnhetett, ha jól forgatta a kardját, mint ha régi kéziratokat fedezett fel - vegyék példának Petrarcát, kora bálványát; a tizenhatodik század asszonya ugyanúgy, sőt jobban szerette azt a férfit, aki jártas volt a görögben, mint akit harci vitézsége tett híressé.

Akkoriban a szenvedélyek éltették az embereket, nem a gáláns kalandok. Ez a nagy különbség Olaszország és Franciaország közt, ezért születnek Itáliában Raffaellók, Giorgionék, Tizianok, Correggiók, míg Franciaországban egymást követték a tizenhatodik századi vitéz kapitányok, akiket egyetlen párt sinsheim senki sem ismer, bár mindegyikük rengeteg ellenséget megölt.

Bocsánatot kérek ezekért a nyers igazságokért. Akárhogy is, a középkori olasz zsarnokocskák szörnyű és szükségszerű bosszúja megenyhítette a nép szívét a rablók iránt. Gyűlölték a rablókat, amikor lovat, búzát, pénzt loptak, szóval megszerezték az életük fenntartásához szükséges javakat; de a nép a szíve mélyén hozzájuk húzott; a falusi lányok mindenkinél többre becsülték azt a legényt, aki életében egyszer kénytelen volt andar alla macchia, vagyis elszökni az erdőbe, és menedéket keresni a rablók közt, mert valami meggondolatlan cselekedetet követett el.

Nyilvánvaló, hogy napjainkban sem szeret senki rablókkal találkozni, de ha bűnhődnek, mindenki sajnálja őket. Mert a talpraesett, gunyoros nép, amely kinevet minden irományt, amit az urak cenzúrája engedélyezett, rendszeresen olvassa azokat a kis költeményeket, amelyek a közismert rablók életét beszélik el forró együttérzéssel. Ezekben a történetekben olyan hősiességet talál, ami elbűvöli az alsó néposztályokban mindig megtalálható művészi érzéket; különben is annyira unja a hivatalos dicséretet, amely egyeseknek mindig kijár, hogy mindent, ami e műfajban nem hivatalos, rögtön a szívébe zár.

Tudni való, hogy Olaszországban a köznép olyan dolgoktól szenved, amelyeket az utazó sohasem venne észre, még ha tíz évig élne is az országban. Tizenöt éve például, mielőtt a kormányok bölcsessége felszámolta a rablókat, [5] elég gyakran követtek el olyan tetteket, amelyekkel a kis városok igazságtalan kormányzóit büntették. Ezek a kormányzók, ezek a korlátlan hatalmú tisztviselők, akiknek fizetése nem tesz ki többet havi húsz tallérnál, természetesen a környék legtekintélyesebb családjának a szolgálatában állnak, amely ily módon könnyűszerrel nyomja el az ellenségeit.

S ha a rablóknak nem sikerült is mindig megbüntetni a zsarnokoskodó kormányzócskákat, legalább csúffá tették őket, és dacoltak velük, ami nem csekélysége szellemes nép szemében. Egy szatirikus szonett minden rosszért megvigasztalja, de a sértést soha el nem felejti.

Ez is alapvető különbség az olaszok és a franciák stendal értenek egyet népi keresi. A tizenhatodik században, ha egy városka kormányzója halálra ítélt valamilyen szegény embert, aki magára vonta az uralkodó család gyűlöletét, gyakran megtörtént, hogy a rablók megtámadták a börtönt, és megpróbálták kiszabadítani az áldozatot.

A nagy hatalmú család viszont nem nagyon bízott a kormány nyolc-tíz katonájában, akik a börtönt őrizték, s ideiglenesen egy csomó zsoldost verbuvált magának.

A zsoldosok, akiket brávóknak neveztek, a börtön körül táboroztak, az ő feladatuk volt az is, hogy a kivégzőhelyre kísérjék a szegény ördögöt, akinek a halálát megvásárolták. Ha a nagy hatalmú család tagjai közt akadt egy fiatalember is, ő állt ideiglenesen katonái élére.

A civilizáció ilyetén állapotát megsínyli a morál, ezt elismerem; napjainkban a párbaj dívik és az unalom, s a bírák nem eladók; de ezek a tizenhatodik századi szokások nagyszerűen megfeleltek arra a célra, hogy olyan férfiakat formáljanak, akik valóban méltók voltak e névre. Sok történész, akit az akadémiák vaskalapos tudománya ma is dicsér, igyekezett eltitkolni azokat a körülményeket, amelyek táján oly nagyszerű jellemeket formáltak.

A maguk idején a firenzei Medicik, a ferrarai Esték, a nápolyi alkirályok stb.

Egy Giannone nevű szegény történetíró megpróbálta fellebbenteni a fátyol egyik sarkát; minthogy azonban csak nagyon keveset mert elmondani az igazságból, s ráadásul kételkedést kifejező és homályos formákat használt, rendkívül unalmassá vált, ami nem mentette meg attól, hogy nyolcvankét éves korában, Az első tennivaló, ha meg akarjuk ismerni Itália történetét: ne olvassuk az általánosan elismert szerzőket; sehol sem tudták jobban a hazugság árát, sehol sem fizették meg jobban.

Lásd a Muratori-féle gyűjteményt. Amikor a közjó, az igazság és a jó közigazgatás szerencsétlenségére, de a művészetek szerencséjére elnyomták a középkori köztársaságokat, a legerélyesebb republikánusok, akik polgártársaik zöménél jobban szerették a szabadságot, elmenekültek az erdőkbe. A nép persze, amelyet állandóan háborgattak a Baglionik, a Malatesták, a Bentivogliók, a Medicik stb. Az első bitorlók helyébe lépő kis zsarnokok kegyetlensége, például Cosimóé, Firenze első nagyhercegéé, aki még a Velencébe, Párizsba menekült republikánusokat is meggyilkoltatta, folyamatosan ellátta újoncokkal a rablókat.

Hogy csak arról a korszakról beszéljünk, amelyben hősnőnk élt, táján Alfonso Piccolomini, Monte Mariano hercege, és Marco Sciarra sokszor vitte diadalra Albano környékén fegyveres bandáit, amelyek még a pápa akkoriban igen bátor katonáival is szembeszálltak. Ezek a híres vezérek, akiket a nép ma is csodál, a Pótól stendal értenek egyet népi keresi a ravennai mocsaraktól egészen a Vezúvot akkoriban sűrűn borító erdőkig kiterjesztették hadműveleti területüket.

Haditetteik legnevezetesebb színhelye, a Rómától öt mérföldre, a nápolyi út mentén elterülő faggiolai erdő volt a főhadiszállása Sciarrának, aki XIII.

Gergely pápasága alatt néha több ezer katonát is zászlaja alá gyűjtött. E hírneves rabló részletes életrajzát a mai nemzedék hihetetlennek tartaná, tudniillik soha meg nem tudná érteni cselekedeteinek indítékait.

Csak ben győzték le. Amikor látta, hogy stendal értenek egyet népi keresi kétségbeejtő, megállapodott a velencei köztársasággal, és leghűségesebb, vagy ha úgy tetszik, legbűnösebb katonáival Velence szolgálatába lépett. A római kormány tiltakozására Velence, miután megkötötte vele a szerződést, meggyilkoltatta Sciarrát, bátor katonáit stendal értenek egyet népi keresi elküldte Kréta szigetére, hogy védjék meg a törököktől.

De a velencei bölcsesség jól tudta, hogy Krétán gyilkos pestis tombol, s az ötszáz katonából, akit Sciarra hozott magával a köztársaság szolgálatára, pár nap múlva már csak hatvanhét maradt. Marco Sciarra hőstetteinek utolsó színhelye a faggiolai erdő volt, amelynek óriási fái egy hajdani tűzhányót borítanak. Minden utazó azt fogja mondani, hogy ezen a csodálatos római síkságon mentes találkozó 46 a táj a legpompásabb, amelyet komorsága mintha eleve tragédiák színpadának szánt volna.

Fekete lombozata az albanói hegycsúcsot koszorúzza. Ezt a nagyszerű hegyet egy vulkanikus kitörésnek köszönhetjük, amely több évszázaddal megelőzte Róma alapítását. Az írott történelem előtti korszakban tört fel a tágas síkság közepén, amely valamikor az Appenninek és a tenger közt terült el. Legkimagaslóbb pontja a Monte Cavi, amely a faggiolai sötét lombozat karéjából emelkedik a magasba; mindenhonnan látni, Terracinából és Ostiából ugyanúgy, mint Rómából és Tivoliból; dél felől a ma már palotákkal borított Albano hegység zárja le ezt a római láthatárt, amely oly híressé vált az stendal értenek egyet népi keresi körében.

A Monte Cavi csúcsán bencés kolostor váltotta fel Jupiter Feretrius templomát, ahol a latin népek együtt áldoztak, hogy szorosabbra fűzzék sajátos vallási szövetségük kötelékeit.

CLS Stendhal - A Szerelemrol, Napoleon Elete

A pompás gesztenyefák árnyékának védelmében az utas néhány stendal értenek stendal értenek egyet népi keresi népi keresi alatt eléri az óriási kőtömböket, Jupiter templomának romjait; de a sötét lombok közt, amelyek oly kellemesek ez alatt az éghajlat alatt, az utas még ma is nyugtalanul tekinget az erdő mélye felé: fél a rablóktól.

A Monte Cavi csúcsára érve az ember tüzet gyújt a templom romjai közt, hogy elkészítse táplálékát. E pontról, ahonnan belátni az egész római síkságot, nyugat felé nézve a tenger, amely három-négy mérföldre van, mintha csak két lépésre lenne; a legkisebb hajókat is meg lehet különböztetni; a leggyöngébb látcsövön át is meg lehet számolni a Nápoly felé tartó gőzös utasait.

A többi irányban, ameddig a szem ellát, nagyszerű síkság terül el, amelyet keleten, Palestrinán túl az Appenninek, északon pedig a Szent Péter templom és Róma többi nagy épülete zár le. Minthogy a Monte Cavi nem túl magas, a szem a legkisebb részleteket is megkülönbözteti ezen a fenséges tájon, amely történelmi emlékek nélkül is megállná a helyét, holott minden berek, minden romos falmaradvány, amely ezen a síkságon vagy a hegyoldalban látható, azokra a hazafiság és vitézség csodáit idéző csatákra emlékeztet, amelyekről Livius számolt be.

Ha el akarunk jutni a roppant kőtömbökhöz, Jupiter Feretrius templomának stendal értenek egyet népi keresi, amelyeket a bencések kertfalnak használnak, még napjainkban is bátran követhetjük a diadalutat, amelyen Róma első királyai jártak valaha. Szabályosan faragott kövekkel van kirakva, s még a faggiolai erdő közepén is hosszú útszakaszokat találunk belőle. A most tiszta vízzel teli, kialudt kráterből lett a lávakőbe mélyen beágyazott, öt-hat mérföld kerületű, csinos albanói tó; a partján állt Alba városa, Róma anyja, amelyet a római politika már az első királyok idejében lerombolt.

Romjai azonban még megvannak. Néhány évszázaddal később, Albától negyed mérföldnyire, a hegy tengerre néző oldalán új város épült, a modern Albano; a tótól sziklafüggöny választja el, s ez elrejti a tavat a város és a várost a tó elől. Ha a síkságról látja meg az ember, fehér épületei élesen kiválnak a rablóknak stendal értenek egyet népi keresi kedves és oly sokat emlegetett erdő fekete és mély lombozatából, amely teljesen beborítja a vulkanikus eredetű hegyet.

Albanónak, amely ma öt-hatezer lakost számlál, még háromezer polgára sem volt ben, amikor javában virágzott a legelőkelőbb nemességhez tartozó, nagy hatalmú Campireali család, amelynek szerencsétlen sorsáról be fogunk számolni.

Ezt a történetet két terjedelmes kéziratból, egy rómaiból és egy firenzeiből fordítom. Vállaltam a nagy veszélyt, és vakmerően ragaszkodtam stílusukhoz, amely majdnem azonos a mi régi legendáinkéval.

A mai kor oly elegáns és mértéktartó stílusa megítélésem szerint túl kevéssé volna összhangban az elmesélt cselekedetekkel, főleg pedig a szerzők észrevételeivel. Kérem az olvasót, legyen elnéző hozzájuk és énhozzám is. II Miután annyi tragikus történetet írtam - jelenti ki a firenzei kézirat szerzője - befejezésül azt fogom elbeszélni, amely valamennyi közt a legtöbb fájdalmat okozta nekem. A Visitatio-rendhez tartozó castrói zárda híres apátasszonyáról fogok beszámolni, arról az Elena di Campirealiról, akinek pöre és halála annyi szóbeszédre adott okot az előkelő római és itáliai társaságban.

Gergely lépett Szent Péter trónjára. A szent életű főpap az összes apostoli erényt megtestesítette, de közigazgatásának nem egy hibát lehetett szemére vetni; nem bírta kiválasztani a becsületes bírákat, és nem bírta megfékezni a rablókat; emésztette magát a bűnök miatt, és nem volt képes megbüntetni őket.

Úgy vélte, hogy ismerősök és barátok felelősséget vállal magára, ha halálbüntetést szab ki. Ennek a nézetnek stendal értenek egyet népi keresi a rablók szinte korlátlan számban lepték el az örök városba vezető utakat. Ha valaki csak némileg is biztonságban akart utazni, jóban kellett lennie a rablókkal.

A faggiolai erdő, amely az Albanón át vezető nápolyi út két oldalán terült el, már régóta egy olyan kormány székhelye volt, amely ellenséges viszonyban állt Őszentsége kormányával, és Róma több ízben is egyenrangú hatalomként kényszerült tárgyalni Marco Sciarrával, az erdő egyik királyával.

A rablók annak köszönhették erejüket, hogy szomszédaik, a parasztok, szerették őket. Albanóban, a rablók főhadiszállásához oly közel eső csinos városban született ben Elena di Campireali. Apját a vidék leggazdagabb patríciusának tartották, ezért vehette feleségül Vittoria Carafát, akinek nagy birtokai voltak a nápolyi királyságban.

Felsorolhatnék több öregembert, aki még ma is él, és nagyon jól ismerte Vittoria Carafát és a lányát.

Vittoria a megfontoltság és okosság példaképe volt, de hiába volt olyan kiváló, nem akadályozhatta meg családja romlását. Különös dolog! Rendkívüli szépsége és gyöngéd lelke egyaránt nagy veszéllyel fenyegette a fiatal Elenát, s mentségül szolgál szerelmesének, Giulio Branciforténak, mint ahogy bizonyos fokig monsignore Cittadini castrói püspököt is mentheti határtalan ostobasága.

Gyors előmenetelét az egyházi méltóságokban kifogástalan magaviseletének köszönhette, főleg pedig a lehető legnemesebb megjelenésnek és a legszabályosabban szép arcnak, amelyet csak el lehet képzelni.

Feljegyezték róla, hogy aki csak meglátta, megszerette. Minthogy senkinek sem akarok hízelegni, nem fogom eltitkolni, hogy élt a Monte Cavin levő kolostorban egy szent életű szerzetes, akit több ízben láttak Szent Pálhoz hasonlatosan néhány láb magasan stendal értenek egyet népi keresi a cellájában, amikor is egyedül az isteni kegyelem tarthatta fenn ebben a rendkívüli helyzetben, [7] s ez már rég megjósolta Campireali úrnak, hogy családja kihal vele, mert csak két gyermeke lesz, s mind a kettő erőszakos halállal pusztul el.

Ennek a jóslatnak tudható be, hogy nem egyetlen találkozón toulon feleséget szűkebb hazájában, s ezért Nápolyba ment szerencsét próbálni; ott a jó sors úgy hozta magával, hogy nagy vagyont és olyan asszonyt kapott, aki ügyessége révén képes lett volna megváltoztatni végzetét, feltéve, hogy stendal értenek egyet népi keresi egyáltalán lehetséges.

Campireali urat nagyon becsületes embernek tartották, aki nem fukarkodott a jótékony adományokkal: de nem sok esze volt, úgyhogy az idő múltával egyre kevesebbet tartózkodott Rómában, s végül már majdnem az egész évet albanói palotájában töltötte.

Buzgón művelte földjeit, amelyek a város és a tenger közt húzódó gazdag síkságon terültek el. Felesége tanácsára a legnagyszerűbb nevelésben részesítette fiát, Fabiót, aki nagyon büszke volt születésére, és lányát, Elenát, akinek csodálatos szépségéről még ma is tanúskodik a Farnese-gyűjteményben található arcképe.

• Előre, március ( évfolyam, szám) | Arcanum Digitheca
• A nő keres férfit a házasság franciaországban
• Сьюзан задержала дыхание и опустила палец на клавишу «Ввод».
• Oldal ülések muszlim megtértek
• «Что, черт возьми, делает Фонтейн? - Смяв в кулаке бумажный стаканчик, она с силой швырнула его в бачок для мусора.
• ГЛАВА 17 Дэвид Беккер ступил на раскаленные плиты площади Испании.
• Чатрукьян замер от неожиданности.

Miután nekiláttam, hogy megírjam a történetét, elmentem a Farnese palotába, hogy megszemléljem a porhüvelyt, amelyet az ég adományozott ennek az asszonynak, akinek végzetes sorsa olyan nagy feltűnést keltett a maga idejében, és azóta is foglalkoztatja az emberek képzeletét.

Feje tojásdad alakú, homloka nagyon magas, haja sötétszőke.